2006. július 25.

Bettyt a várandóssága viszonylag késői stádiumában ismertem meg, és már az első beszélgetésünkkor megemlítette, hogy valószínűleg kb. két héttel előbb fog szülni a kiírt időpontnál, mert ő ezt így szokta. Peti fiával is e szerint a séma szerint esett. Az akkor 15 hónapos kisfiút farfekvés miatti császármetszéssel szülte, rövid (nem tervezett) vajúdás után, épp azért, mert a kislegénynek eszében sem volt megvárni a programozott császár dátumát.

Mivel fájdalmasnak, tehetetlennek és kényelmetlenségekkel terhesnek érezte a műtét után a gyermekágyas időszakot, és szoptatási problémái is támadtak a természetes folyamatok elmaradása és a húzódó seb miatt, ezúttal nagyon készült rá, hogy hüvelyi úton, beavatkozásmentesen szüljön. Orvost sikerült találnia, aki vállalkozott rá, és ezért keresett meg engem is. Mindketten izgultunk, hogy valóra válhasson az álma.

Éppen három héttel a körülbelüli időpont előtt, július 24-én kaptam tőle az sms-t hajnalban, hogy valami furcsa zajlik. Rendszeresedő kontrakciók, amelyek fekve enyhébbek, állva, ülve kissé erősebbek. Reggel hét előtt beszéltünk telefonon, ekkor már hat-hét perces, figyelemreméltó hullámokról számolt be. Azt mondta, már előző nap is érzett hasonlókat, de még nem volt ilyen számottevő erejük. Aznap már volt hányás és kakilási késztetés is, amiből a méhösszehúzódások által keltett hasmenés közeledtére következtettem. Ez bizony, még így telefonon keresztül is, megindult vajúdásnak ígérkezett.

Kértem, hogy ha tud, próbáljon pihenni. Amíg lehet, használja ki a könnyebb, ritkábban jövő kontrakciók adta lehetőséget a lazításra, később úgyis untig elég része lesz még koncentrációban. Megegyeztünk, hogy Pest helyett inkább Lajosmizse felé veszem az útirányt, miután fölvettem a dúlatáskámat Kecskeméten. Örültem a szülésnek, és nem aggódtam, hiszen tudtuk, Betty hamarabb szülős fajta. Éppen szabadnapos voltam, még a beosztásomat sem kellett átszervezni.

Fél kilenc körül értem oda hozzájuk. Peti az apjával nyitott ajtót. Bélával most találkoztam először. Bettytől tudtam, hogy a párja nincs oda az ötletért, hogy bent legyen a szülőszobán, és ő sem akarta rákényszeríteni semmire. Legyen vele, de mehessen ki, amikor soknak érzi. Viszont szerette volna, ha végig van mellette valaki, aki értő támaszt nyújt, és a menet közben felmerülő kérdésekre is választ ad. Ezért úgy egyeztünk meg, hogy amíg és amikor apuka szeretne vele lenni, addig és akkor ő lesz bent a szülőszobán, ahova csak egy hozzátartozó mehet, a fennmaradó időben pedig én leszek a váltótársa. De mesélje inkább ő a történetet!



Mivel a fiam a farfekvése miatt császármetszéssel jött a világra, elhatároztam, hogy a második babát szeretném hagyományos módon megszülni – ha lehet. A doktornőm maximálisan támogatott, én pedig örömtáncot lejtettem, amikor megtudtam, hogy kislányunk „befordult”, tehát elvileg nincs akadálya az általam oly nagyon áhított szülési módnak.

Azon a vasárnapon töltöttük a 37. hetet. Rettentő kánikulában próbáltuk az utolsó simításokat elvégezni a gyerekszobán. Az egész házban totál káosz uralkodott, még át is futott az agyamon, hogy az összepakolt táskát is nehéz lenne megtalálni, ha indulni kéne a kórházba.

Egyébként már szombaton felfigyeltem néha egy-egy szúró fájdalomra a hasamban, de mivel kicsit felfáztam, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Elhatároztam viszont, hogy hétfőn felhívom a doktornőmet, ha a helyzet nem változik. Vasárnap egész nap éreztem ezeket a szúrásokat, amik éjfélre 10 perces fájásokká váltak, és kb. 1 percig tartottak. „No – gondoltam –, ennek a fele se tréfa, reggel indulni kell a kórházba!" Bár tudtam, hogy nagy szükségem volna alvásra, sajnos az izgalom és a fájások miatt alig hunytam le a szemem.

Reggel annak rendje és módja szerint telefonáltam a szülészetre, és felhívtam a doktornőmet is, aki aznap még szabadságát töltötte, de már a városban volt. Hitetlenkedve fogadta a hírt, mondván, hogy valószínűleg ezek még csak jóslófájások, hiszen nincs itt az idő. Sajnos, az a bizonyos hétfői nap eme hitetlenkedés jegyében telt el. Csak a dúlám (= asszonytársi segítő), Zsuzsi hitte el, hogy a baba már elindult. Még a párom is kérdőn nézett rám olykor, és azzal „vádolt”, hogy már nagyon meg akarom szülni a gyermekünket. Csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mondat, aki átélte... Itthon itt állt a hatalmas felfordulás, egyáltalán nem akartam még akkor kórházba menni, hiszen egy csomó dolgot kellett volna intéznem. Úgy „terveztem”, hogy augusztus első hétvégéje körül lenne jó szülni, vagyis még lett volna egy hét. No comment. Ember tervez…, ugyebár.

Az, hogy behívjak egy dúlát magamhoz a szülőszobára, már egy ideje foglalkoztatott. Hallomásból tudtam, hogy nagyjából mennyi ideje és energiája van a kórházi személyzetnek egy-egy kismamára, ezért jobbnak láttam „bebiztosítani” magam. Az itthon szülést még nem mertem volna vállalni annak dacára, hogy a dúla már közreműködött addig néhánynál. Zsuzsi a szomszéd városban élt, és kb. két hónappal a szülés előbb beszéltük meg, hogy mellettem lesz a nagy eseménynél. Nem sok időnk maradt egymásra hangolódni, kicsit féltem is, hogy mi lesz a kórházban. De aggodalmam alaptalannak bizonyult. Ma, 5 hónappal a történtek után is biztos vagyok benne, hogy életem egyik legjobb döntése volt. Zsuzsi nagyon sokat segített, lelkileg és fizikailag egyaránt. Természetesen a baba apukája is velünk volt, de ő egész másfajta segítséget jelentett.

Szóval, hogy nagyjából maradjunk az időrendnél, Zsuzsi megérkezett úgy 9 körül, aztán megreggeliztünk, és 10 körül indultunk a kórházba. A másfél éves fiamat még „leadtuk” a sógornőméknél, a kórházi hétre ők vállalták, hogy vigyáznak rá. Út közben a legfontosabb érintetteket Béla már értesítette, ami engem egy kicsit zavart, nem tudom megmagyarázni, miért.

A szülészeten „nagyüzem” volt: épp 5 kismama vajúdott, rohangálás, kapkodás fogadott. Eltelt vagy egy óra, mire felvettek, megvizsgáltak, de csak csóválták a fejüket, hogy ezek csak jóslófájások, hiszen „visszaestünk” 10-12 percesekre, a „mindenható” CTG pedig nem is jelzett fájásokat. Mindezt elmondták a doktornőmnek is (fogadott orvos, de aznap még szabadságon volt), aki nem is igazán igyekezett be hozzám, hogy legalább megnézzen.

Így telt el szinte az egész nap. Zsuzsi és a párom az „apaváróban” ültek, engem néha megvizsgáltak, és jobbára fel-alá járkáltam a két helyiség között. Délután szundikáltam egy kicsit az egyik szülésznő tanácsára, este pedig felküldtek az osztályra, hogy legalább aludjak pár órát. Addigra már nagyon kifáradtam, és elkeseredtem a hozzáállástól, illetve, hogy nem hagytak nyugodtan befele fordulni, magamra és a babára figyelni. Az osztályon – érdekes módon – ismét 4 perces fájások jöttek, de a méhszáj nem mutatott tágulást. Aludni nem tudtam, de éjfélkor távozott a nyákdugó, és végre elhitték, hogy szülni fogok. Visszakerültem a szülőszobára, ahol „előkészítettek”. Elég kínos volt, mert a beöntés hatására szinte mozdulni sem tudtam a WC-ről, ugyanakkor jött a fájás is, és a legvégén még hánynom is kellett, szóval irtó rosszul éreztem magam. Pedig azt mondják, hogy a hányás ilyen esetben nagyon jó…

Ekkorra már bejött a doktornő is és el kell ismernem, hogy ekkortól már minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse és meggyorsítsa az eseményt – de erről majd később.

A legnagyobb segítség és támasz mégis Zsuzsi volt, aki a fájások alatt a keresztcsontomat masszírozta, aztán ráültünk egy labdára, aztán labdástól mentünk a zuhany alá, aztán meleg vizes ruhát rakott a hasamra, és lelkileg végig erősített, és igyekezett elhitetni velem, hogy sikerülni fog. Ellentétben az egyébként nagyon kedves éjszakás szülésznővel, akin láttam ugyan, hogy együttérez velem, de a megjegyzést, hogy „még így sem biztos, hogy sikerülni fog normál úton megszülni” mégis megtette. El is tört a mécses, sírtam vagy 5 percet emiatt.

Nem tudom, hány órakor a doktornő úgy határozott, hogy gyorsítani kell a dolgon, mert nem fogom bírni fizikailag, ezért aztán megrepesztette a burkot. Ez önmagában is elég fájdalmas volt, de az ezt követő fájások még inkább. Csillagokat láttam, és egyáltalán nem tudtam pozitívan felfogni az eseményeket vagy örülni, tudván, hogy hamarosan meglesz az „eredmény” és kézbe foghatom a babát. Azon az éjszakán az összes szüléssel kapcsolatos elképzelésem, elvem megdőlt. Elhatározásom ellenére kértem fájdalomcsillapítót, de csak annyit értem el vele, hogy két fájás között elaludtam (valahogy energiát kellett szereznem), a fájások viszont továbbra is szörnyen erősek maradtak, sőt szinte már egybeértek. Hát, az ellenségemnek sem kívánom azokat a kínokat.

Béla csak hétfőre kapott szabadságot, kedden reggel 7 órakor elindult dolgozni, mert nem tudtuk, mikorra lesz meg a baba. (8 óra 3 perckor érkezett, sajnos nem az apukája karjaiba).

Egyszer csak jött a kakilási inger, gyorsan „feldobtak” a szülőágyra. A baba nagyon jött volna, de a méhszáj még mindig nem engedte, ezért a doktornő kézzel tágított rajta. Ez is nagyon fájt, utáltam az egész helyzetet, és mindenkit körülöttem. Először próbált irányítani a doktornő, hogy mikor nyomjak, de nagyon nem ment, így aztán rám hagyta a dolgot, mondván, hogy a fájás legerősebb pontján, csukott szemmel és szájjal, stb. Erre a részre már alig emlékszem, mert annyira fáradt voltam, és annyira fájt, hogy azt hiszem, sírtam egy ideje.

Kapaszkodtam a térdemben, ők (a doktornő és a szülésznő) is fogták azt hiszem. Közben persze megtörtént a gátmetszés, eddigre már mindenem sajgott. Állítólag a harmadik nyomásra kint volt a gyerek: hatalmas megkönnyebbülés volt. Felsírt, rám is tették azonnal, ahogy kértem, lepuszilgattam a vért a sűrű hajacskájáról, és örültem, hogy túl vagyunk rajta, de még mindig iszonyúan nyomott valami. Eltelt pár másodperc, mire rájöttem, hogy a lepény.

5 percen belül az is kijött, aztán varrtak, ellenőrizték, hogy a múltkori heg nem sérült-e meg a méhen, lemosdattak, stb. Aztán még pihentem ott egy órát vagy többet legalább, mielőtt felkerültem az osztályra. Egy rövid telefont bírtam elrendezni, a nővéremet hívtam, hogy adja tovább az érintetteknek a hírt, de senki ne hívjon, mert iszonyúan elfáradtam, csak holnap leszek beszámítható. Apának is csak egy sms-t bírtam küldeni, hogy megérkezett a kislányunk, és hogy este hívjon. Egyúttal kértem, hogy senki ne jöjjön be aznap hozzánk.

A folytatás már kicsit vidámabb, mert egy kiadós alvás után mindjárt másképp láttam a világot. Első nap még csak 3 óránként hozták Lillát, utána már mellettem maradt a kórteremben, pár nap múlva beindult a tejtermelés is. Kezdtem bízni a jövőben.

Ma sem merném vállalni az itthoni szülést, de még ennyi idő után is kiráz a hideg, hogy mennyire nem ember- (kismama- és gyerek-) centrikusak a kórházak. Ma is mélységesen felháborít, hogy senki nem hitte el, hogy igazi fájásaim voltak, és nem engedtek be a szülőszobára, hogy átadhassam magam a folyamatnak. Meggyőződésem, hogy ez esetben még hétfőn megszületett volna Lilla. Szintén felháborít, hogy a fogadott orvosom be sem jött megnézni, csak már miután a nyákdugó távozott. A helyzeten nem sokat javít, hogy utána viszont már erőn felül teljesített.

Vajon miért tartunk még mindig itt? Vajon miért hisz jobban a kórházi személyzet egy gépnek, mint a vajúdó asszonynak? Miért hiszik magukat a kórháziak mindenhatónak? Miért akarják irányítani azt a folyamatot, ami egyébként is halad a maga útján, „csak” megértő támogatásra volna szükség a háttérből. Ilyen és ezer hasonló kérdés kavarog bennem azóta is. Talán ezért, talán nem, de csatlakoztam a TAVAM nevű szervezethez (Társaság a Várandósság és Anyaság Megszenteléséért), és maximálisan támogatom a háborítatlan szülés gondolatát, amit ők is a zászlajukra tűztek. Nagyon sok javítanivaló van ezen a területen, és bízom benne, hogy a megfelelő hangú kommunikáció elindulásával sok minden változni fog.

Csodák nincsenek, de talán mire az én lányom szülni fog, a mainál sokkal emberibb körülmények között teheti.

Ez alatt a szűk 24 óra alatt, amíg Bettyvel voltam a kórházban,  ha jól számoltam, 3 császármetszést végeztek el ezen az osztályon. Vagyis ha négy helyett három lehetett, már megérte... De ennél azért, úgy érezm, sokkal több történt aznap.