2009. február 19.

Éva kislánya ajándékbaba: először a születésnapomon (január 28-án) vette fontolóra, hogy talán ideje lenne kikukkantani, s végül a névnapomon (február 19-én) döntött úgy, hogy tényleg megszületik. Így az ő érkezése volt számomra eddigi életem legkülönlegesebb névnapi ajándéka. Köszönöm nektek, Éva és Luca!

Ha valaki megkérdezi, hogy mikor kezdődött, vagy meddig tartott a szülés, akkor viccesen azt is mondhatnám: 3 hétig. Ugyanis január 28-án este jelentkeztek az első 10 perces fájások, de Luca végül február 19-én született meg. Ezek a kontrakciók nem voltak túl erősek, mégis elég idegesítővé vált, hogy először csak másnaponta éjjel, a végén már éjjel és nappal fájásaim voltak.

Február 9-én este lefeküdtünk 8 körül, majd fél óra múlva arra eszméltem, hogy kezdenek azok az ismerős 10 percesek erősödni. Hasmenésem és szörnyű hányingerem lett. Mivel tudom, hogy ezek tipikus szülés előtti jelek, felhívtam a bábát, és épp telefonálás közben váltak 7 percessé a görcsök. Ati éppen felsírt valamiért, ezért gyorsan bebugyoláltuk nagy takarókba, és autóba vágódtunk, hogy elvigyük anyukámékhoz. Szegények, tiszta szürkék voltak az idegességtől.

Ezután nagyon kívántam a friss levegőt, így elmentünk Apával sétálni. Jöttek a fájások szépen, egyre erősebben. Hazaérve eléggé elfáradtam, gondoltam, ledőlök, amíg ideér a csapat. Aludtam fél órát, és mire felébredtem, elmúlt az egész… Sűrűn keményedett a hasam (2-5 percenként), de ennek köze se volt a fájdalomhoz.

Akkorra odaért Zsuzsi, a dúla, és beszélgettünk úgy 2-ig. Közben a bába is megjött a másik kísérővel. Ők lefeküdtek, mert nem tesz jót a szülés folyamatának, ha akárhány ember körbeállja az anyát és lesi, hogy „Mi lesz már?”

Nagyon felmérgelt a dolog, hogy idecsődítek mindenkit, erre leáll az egész. Aludtam még egy kicsit, és reggel 6-kor hivatalosan is megállapíthattuk, hogy vaklárma volt. Eléggé égésnek tartottam, pedig nyugtattak, hogy ez többedszer szülőknél is előfordul.

Aztán teltek a napok, fájások jöttek-mentek, és nekem egyre inkább elegem lett az egészből. Nem tudtam éjjel aludni, már nappal se volt jó sehogy sem, a CTG-t is untam már (egyszer ki is akasztottam egy „szokásos” kontrakcióval a gépet), és nagyon vártam már, hogy megszülessen Luca. Gondolkodtam, hogy mi tarthat még vissza. Mondtam Apának, hogy van egy ajánlatom a számára: csütörtökig bezárólag vagy elmegyünk moziba, vagy összebújunk, vagy mindkettő. Ez hétfőn volt. :)

A mozit azért akartam, mert szülés után még nagyon-nagyon sokáig úgysem lesz alkalmunk rá. Szerda este aztán felkerekedtünk (Ati fiunk ismét anyuméknál aludt), és megnéztük a Benjamin Button különös élete című filmet. Oltári nagy film! Ajánlom mindenkinek. Két és fél órás. A vetítés alatt is jöttek szépen a 10 perces fájások. Már meg se lepődtem... Éjfél volt mire hazaértünk és hát… az évszázad filmje után nekem még kijutott az évszázad összebújása is... Egy szavam sem lehetett, mindent megkaptam. :)

Reggel 6-kor érezhetően másabbak lettek a megszokott görcsök. És egyre erősödtek. 7-kor már tudtam, hogy ez AZ. Fél 8-kor hívtam a bábát, megegyeztünk, hogy 8-kor még egyszer hívom, hogy hogyan alakul a dolog. Alakult… 8-kor már nyögve telefonáltam. Zsuzsit is riasztottam, hogy jöhet a cica, megsült a hurka. :)

Újra hasmenés, erős érzelmi viharok. Zokogva mondtam Apának, hogy hozza haza Atit, még látni akarom. (Mintha meghalni készültem volna?) Megpuszilgattam, megölelgettem, és ment  a másik mamához. Anyut fel akartam hívni, hogy szülök, mert Attila nem mondta neki, de nem vette fel. Jött egy újabb baromi erős fájás, ekkor bevágtam a telefont a sarokba, és belemerültem a szülésbe.

Ami ezután történt, csak villanásokként maradt meg. Apa tartott, segített, masszírozta a derekam, nyomta belém a szőlőcukrot, vizet adott. Megjött Zsuzsi, hallgatott szívhangot. Ekkor már ez emeleten voltunk, és kerestem a helyem, hogy hol könnyebb átvészelni a kontrakciókat. Kértem meleget a hasamra. Zsuzsi futott lábasért, és hamarosan jóleső forró borogatásokat kaptam a hasamra. Utólag is minden elismerésem neki, hogy villámgyorsan megtalált mindent a konyhában, és hozta a forró vizet!

Már régen magam mögött tudtam a szociális (beszélgetős) szakaszt, és csak félszavakkal, vakkantásokkal tudattam, hogy mi kell, mi nem. Ültem a földön, Apa előttem ült az ágyon, és ha jött a hullám, nyújtottam a kezem, ő felemelt; ránéztem Zsuzsira, ő adta a friss borogatást, én meg fájtam, egyre fájtam. Váltogattam a különböző hangmagasságokat. Egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen hangos vagyok. Olyan jólesett egyszer, mikor mondta Zsuzsi, hogy nagyon jól csinálom! Sok erőt adott.

Megjött a bába is. Csendben leült, és megvárta, míg kinyitom a szemem. Kiléptem egy pillanatra a ködből, és köszöntem neki, aztán visszamerültem. Végig tudtam, hogy mi történik, ott is voltam, meg nem is. Érdekes volt. Nem volt belső vizsgálat, igazából felesleges is lett volna, mert olyan szépen haladt a dolog. Egyszer csak vágyódni kezdtem fel az ágyra. Az ágytámlába kapaszkodtam és szerintem itt már csak pár percet töltöttem, mikor azt éreztem, hogy nyomnom kell. Még egy pillanatra el is csodálkoztam, hogy máris? Szóltam, hogy nyomni kell.

Akkor valami készülődés lehetett, nem tudom pontosan, mert háttal voltam nekik. Jött egy tolófájás, és olyan volt, mintha pisiltem volna. Aztán megint, csak még több. A magzatvíz volt. Kerestem, hogy hogyan volna jó nyomni. Csak hagyjam, hogy dolgozzon a természet, vagy segítsek neki? És hova nyomjak és milyen erősen? Néhány keresgélős nyomás után rájöttem, hogy jó ha nyomok, meg is lett, hogy hová, és iszonyatosan ordítottam. Mint egy oroszlán. De nem azért mert fájt, hanem mert így volt jó. Pár nyomás múlva, mikor már nagyon erősen nyomtam, végképp elpukkant a burok, és kizúdult egy csomó tiszta magzatvíz.

Térdeltem az ágyon és Apába kapaszkodtam. Szegény utólag vallotta be, hogy egyszer majdnem kinyomtam a szemét a vállammal, és a dobhártyája is megszenvedte. :)

Mikor Luca feje átjött a méhszájamon, akkor azt éreztem, hogy szétszakadok, ezt kiabáltam is, de belül tudtam, hogy nem fogok. Minden tolófájás után megfogtam, hogy kint van-e már a feje búbja. Jöttek-jöttek a hullámok, és éreztem, ahogy halad lefelé. Igazodott, fordult a kis feje, én meg kiabáltam, hogy ne forgassák, mert iszonyúan fáj. Mondták, hogy a baba fordul, ők nem bántják. Hatalmasat nyomtam, és kint volt a feje. Megsimogattam: olyan puha, meleg volt! (Ha ma megsimogatom, ugyanezt érzem, csak most száraz a kis buksija.) Egy percig pihentem, ekkor szólt a bába, hogy jó volna, ha kijönne most már a teste is. Nyomtam még egyet, egy még hatalmasabbat, mire kicsusszant. Ott volt alattam, puhán, picit lilán, és nyöszörgött. Azonnal magamhoz akartam ölelni.

Zsuzsi beburkolta a meleg törölközőbe, és odanyújtotta. Most végre át tudtam élni a találkozás örömét, nem úgy, mint szegény Atival, akit a kórházban egy pillanatra tettek csak a hasamra, és már vitték is el. Beszéltem hozzá, már nem emlékszem, hogy mit. Nagy nehezen elhelyezkedtem, hogy szopizhasson. Nagyon kereste a cicit, olyan édes volt... A lányok közben takarítgattak, mert Luca mindent összekakilt. :)

20 perc múlva megszületett a lepény. 1 fájás volt az egész. A lepényt megvizsgálták, minden rendben volt. Luca 2 órát szopizott, majd bealudt. Ekkor nagyon alaposan megvizsgálták tetőtől talpig, és a köldökzsinórt is elvágta Apa. Lementem lezuhanyozni, Zsuzsi támogatásával. Törökülésben ültem 3 órával a szülés után, és élveztem a meleg vizet.

Visszamentünk a tisztává varázsolt ágyba, és megvizsgálták a gátamat is. Szinte teljesen sértetlen volt. Luca megint szopizott, megbeszéltünk még pár dolgot, és a lányok elköszöntek. Mi meg ott maradtunk 2 gyerekes szülőkként. Atit is hazahozta Apa, ő meg mosolygott Lucára. Nagyon drágák voltak.
Mi meg boldogok...

Zsuzsi! Neked írok egy utóhangot ide. Sosem tudnám eléggé megköszönni azt a mérhetetlen törődést, empátiát és türelmet, amivel végigkísértél a várandósság és a szülés során. Szeretnék még nagyon sokszor szülni, hogy újra átélhessem ezt!

Szeretettel: Éva