Eszembe jutott a kb. hároméves Tétény, a barátnőm kisfia, amint először belépett a húgom hálószobájába, ahol szőnyeg gyanánt két báránybőr volt akkoriban a padlóra terítve. Az ajtóban megtorpant, hosszan, biztos távolságból szemrevételezte a gyapjasokat, majd visszafordult, és élettapasztalata összes komolyságával kijelentette: "Anya, ezek nem jókedvű állatok..."
Jelen pillanatban én is kicsit úgy érzem magam, mint Tétény szerint a báránybőrök: nem vagyok jókedvű állat.
Hogy tegyek valamit ellene, átültettem a tulipánhagymákat nagyobb és csinosabb cserépbe, és kiolvasztottam egy túrótortát a fagyaszóból. És itt van még egy a kedvenc dalaim közül. Mert Ella örök. És Cole Porter milyen szellemes!
Időnként, amikor nyűgösebben viselem a szupermarketben való robotot, elálmodozom róla, hogy mi lenne, ha valaki rohamszülne az áruházban, és ott lennék ÉN, aki tudja, mit kell csinálni. Törülközőket árulunk, még sütőnk is van, amiben hirtelen elő lehetne melegíteni őket, meg takarók, paplanok, hidegen sajtolt olaj (már ha van idő vagy igény masszázsra), vékony gumikesztyű - kész forgatókönyvem van, minden eshetőségre fel vagyok készülve. Ami azt illeti, egy ilyen áruház egész jól el van látva mindennel, ami egy spontán szüléshez kell. Még pelus és babaruha is akadna. Tényleg, miért nem szül senki a D. Storesban?!
"These days a woman turning up at a hospital with a vagina is considered a complication" (Lisa Barrett)
Mindig is szerettem volna összeállítani egy gyűjteményt a moziműfaj "Szülés" témájú gyöngyszemeiből. Ebben kizárólag a saját lustaságom (és némi technikai analfabétizmus) akadályozott meg. Aztán a minap a fokhagyma antibiotikus hatásairól olvasgatván eljutottam egy ausztrál bába, Lisa Barrett blogjára, ahol örömmel láttam, hogy ő elvégezte helyettem a munkát.
A filmipar elképzelése a szülésről - mondanom sem kell - távol áll a valóságtól. Szerintük ott rengeteg vér folyik, rohamos a haladás (pl. az étteremben megreped a burok, és mire öt perc alatt beérnek a kórházba, már félig kilóg a gyerek), és fenyegető vészhelyzetek, ahol pillanatokon múlik valaki élete, valamint a szakszemélyzet által ordítva követelt "Nyomjon!" nélkül ember nem is tudna világra jönni. Az újszülöttek általában minimum hatkilósak, a köldökzsinór vagy nem létezik, vagy őrült hosszú, esetleg a szülészorvos illúziórombolóan nagy erőfeszítések árán tudja csak a gyerek hasához szorítva tartani.
Néha olyan eltúlzott jeleneteket írnak, hogy csak nevetni lehet rajta, máskor meg bosszankodom, hogy mikor látunk már végre egy épelméjű ábrázolást. Absurd Birth Scenes című sorozatában Lisa minden filmrészletet üdítő bábahumorral kommentál. Igazán ajánlom mindenkinek!
Hogy mi mindennel lehet sokkolni az embert! Zsuzsi ártatlan örömmel karácsonyi népdalokat hallgat az ír rádióban, miközben alapvető házimunkákkal telleti az időt. A bemondó közli a népekkel, hogy most pedig egy tradicionális walesi szerzemény következik a betlehemi kancáról. "No, ez érdekes!" - gondolja Zsuzsi, és közelebb húzza a felmosóvödröt a rádióhoz.
A reszelős hangú idős férfi belekezd a nótába. Gyönyörű, archaikus dallam, na de a szövege! Az nagy vonalakban a következőket tartalmazza: Volt egyszer egy viselős kanca Betlehemben. Egy téli éjjel éppen elleni készült az istálló melegében, amikor utazók érkeztek: egy férfi és egy vajúdó asszony. Mivel nem találtak sehol máshol szállást, kiebrudalták a szerencsétlen lovat az istállójából a hideg, sötét éjszakába. Szegénynek nem volt más választása, mint hogy elinduljon, és megpróbáljon valahol másutt menedéket találni. De az emberek kegyetlenek, és hiába kopogtat a házak ajtaján, senki nem engedi be, ezért már kétezer éve vándorol, és sírva keres magának alkalmas helyet, ahol világra hozhatná a kiscsikóját.
Mondja meg nekem valaki, milyen beteg elme képes efféle karácsonyi dalt kigondolni?!
Hogy én mennyire nem vagyok karácsonyi hangulatban! A szupermarketben való munka kiöli a csodavárást belőlem. Az egymás sarkát taposó, ész nélkül költekező embereket látva idegennek érzem magam a bolygón. Próbálom magamban ébresztgetni a varázslatot: az év leghosszabb éjszakája, amelyben a sötétség mélyén megszületik egy gyermek: maga a világosság, ígéret, jövő. Élet.
A betlehemi istálló nekem ugyanakkor a háborítatlan szülés, születés szimbóluma is: Nincs félelem, nincs ellenőrzés, nincs komplikáció. Egy asszonynak betelik az órája, és a férje segítségével életet ad a gyermekének. A Biblia - talán mert férfiak írták - nem csinál nagy ügyet a szülésből. Igen, istálló, mert nem volt hely a fogadóban. Kicsit kényelmetlen, nem ideális, de ha ez van, ez van. A szüléshez nem kell más, csak egy várandós nő, és a magzat a méhében, aki világra akar jönni.
Őszintén irigylem Mária hitét és bizalmát. Mennyi lehetett? Tizennégy-tizenöt éves? És József, akit általában az "idős férj" sztereotípiájába görbít a művészet? Talán már huszonnyolc-harminc is akár? Ők ketten, szemben az egész világgal, egy kicsi gyermekért. Mária nem próbálja tisztázni a részleteket az angyallal, amikor az bejelenti a fogantatást. "Uram, ha ez kiderül, engem agyonvernek." Vagy "Mit fog szólni a vőlegényem?" Vagy "Ki fogja ezt nekem elhinni?" Mindössze ennyit mond: "Legyen úgy, ahogy te akarod".
De József sem semmi. Tudja, mit vesz a vállára, mégsem menekül el. Abban az időben nem utazgattak az emberek. Már az is nagy szó volt, hogy a népszámlálásra Betlehemig el kellett menniük. De utána? Feladni mindent, egzisztenciát, otthont, barátokat, megélhetést, műhelyt, és Egyiptomig futni, három évig vissza sem térni...
Olyan jó lenne, ha nők is írnának történelmet! De ők inkább mesélik, az élőszó pedig addig él, amíg van, aki továbbadja. Vajon volt Betlehemben bába? Nehéz elképzelni, hogy ne lett volna. Vajon kereste József? Lehet, hogy el is jött, hogy világra segítse ezt a messziről érkezett kisfiút? Lehet, hogy ott volt, de senki nem említi, mert olyan magától értetődő, hogy ahol születés van, ott bába is van? Jött, segített, s amikor már nem volt rá szükség, hajnal felé hazaballagott. Lehet, hogy magával vitte a mosnivalót, s másnap hozott tiszta ruhát a frissen szült anyának, és megfürösztötte az újszülöttet. Miért ne lehetett volna akár így is?
Jelentem, begyűrűztem. Az ír egészségügyi ellátórendszerbe. Igaz, csak véletlenül, és csupán egy alkalomra. Elmesélem. Két héttel ezelőtt Eileen az esti sötétségben elszámolta a bejárati ajtó előtti lépcsőfokokat, rosszul lépett, és elesett. Csúnyán megütötte magát, és nagy fájdalmai voltak a lábában és csípőtájon. Mivel 75 éves, és csontritkulása is van, megijedtünk, hogy esetleg medencetörés lehet a dologban. Felhívtuk a sürgősségi ügyeletet, ahol azt mondták, az orvosra minimum két órát biztosan várni kell. (Mint látjátok, az itteni egészségügy is megér egy misét...) Természetesen úgy döntöttünk, akkor inkább bevisszük a kórházba mi magunk.
A kórház baleseti felvételi részlegén is kismillióan voltak. Miközben Eileennal a tolószékben vártunk a sorunkra, figyelmes lettem az előttünk várakozó szimpatikus, fiatal párra. Mit vesz észre egy dúla szeme egyből? A pöttöm babát, aki a társaságukban édesdeden szuszogott a hordozható bébiülésben. Hála a kórházi futószalag hírhedt diszkréciójának (30 centi távolság két páciens között), nem tudtam nem hallani, amint az ügyeletes kérdezőnek elmondták, miért vannak itt.
Szoptatási probléma. A mell fájdalmas és feszül, az egyik oldalon forró, piros is. Visszamentek a kórházba, ahol a baba született, de mivel már nyolchetes, segítségnyújtás nélkül elküldték őket. Ott ugyanis csak a szülés utáni hat hétben kaphatnak ellátást vagy tanácsot. (Nem akartam hinni a fülemnek!) Próbálta mellszívóval fejni, de két cseppnél többet nem sikerült belőle kipréselni. Kitöltötték a kartont, majd beültek a megfelelő ajtó előtti sorban várakozók közé. Minket is kikérdeztek, mi is elfoglaltuk a helyünket.
Birkóztam a lelkiismeretemmel. Szóljak, vagy ne szóljak? Elvégre itt vannak, elvileg a legjobb kezekben, egészségügyi intézményben, ahol szakemberek adnak szakszerű tanácsot. De mi van, ha mégse? Végül úgy döntöttem, várok, amíg kijönnek. Ha addigra még mi is itt leszünk, és ha azt látom a kismama arcán, hogy dúla kell neki, akkor bemutatkozom. Nem voltak a rendelőben öt teljes percig. Amikor kiléptek - hogyan is fogalmazzak -, nem a megkönnyebbült útbaigazítottság sugárzott róluk. Ez eldöntötte a dilemmámat. Megszólítottam az anyukát, és elmondtam neki, hogy véletlenül hallottam, mi a gond, és hogy otthon, Magyarországon kismamáknak segítettem, mielőtt ideköltöztem volna, és ha gondolja, szívesen beszélgetek vele a problémáról. A "Hála Istennek!", amivel reagált, eloszlatta lányos zavaromat. Mint kiderült, a doki annyit mondott neki, hogy ez még nem mellgyulladás, de lehet, hogy majd az lesz. És ha be is lázasodna, szedjen be paracetamolt. Hümm. Hát attól, ugye, a tej még nem fog kijönni...
Előkotortam a hipotalamuszomból az "ősi tudást", és rögtönöztünk egy szoptatási tanácsadást ott, a sürgősségi várótermének egyik félreeső sarkában. A Kedves, aki messziről figyelt bennünket, később megsúgta, hogy igen vicces látványt nyújtottunk, amint mély beszélgetésbe merülve mindketten - látszólag önkéntelenül - a mellünket simogattuk. Aztán végül a női mosdóban kötöttünk ki, ahol megmutatta, hogyan is fest a kérdéses felület, én meg azt, hogyan tegye mellre a kisfiát, hogy a fájós részből minél jobban kiürüljön a tej.
Végül telefonszám- és mailcímcsere, és hívjanak, ha hajnalig bármi kérdés felmerülne. Az éjszaka eseménytelenül telt, pedig izgatottságomban telefonnal aludtam. Viszont másnap este üzenet várt a mailboxomban: Köszönet a segítségért. A baba szinte egész éjjel szopott, egy ágyban töltötték az éjszakát mindhárman, a duzzanat lelohadt, a pirosság elmúlt, a mell újra normálisan ürül, láz pedig egyáltalán nem lett.Túróra vagy káposztaborogatásra nem is volt szükség.
Melyik dúla nem fogna madarat örömében ilyen hírek hallatán!?
Utóirat: Eileennak nem tört csontja, bár egy helyen megrepedt a medencéje. Rohamosan gyógyul, hála az égnek!
Gyönyörűségesen szép otthonunk lett. Helyesebben: épp most alakul. Ha meggyógyul a képszerkesztőm, teszek fel pár fotót. L. épített nekem elegáns fürdőszobát, ahol tapéta van, és faburkolat, és nagy, barokkos tükör a kád fölött. Modern is, ugyanakkor klasszikus. Ez köti össze és választja el a nagy és a kis házat, mivel a kettő közötti átjáróból nyílik. A nagyban minden százötven éves, és bármihez nyúlsz, egy család történetei szólalnak meg a tárgyakban. A kicsiben még minden most formálódik: ez az első közös otthonunk.
A dolgok körvonalakban már összeálltak, a funkcionális részek működnek: kész a konyha; a hálószobánk és a hozzá tartozó pöttöm zuhanyzó-mosdó is üzemel. Jó, kell még bele radiátor és törülközőtartó, de ezek nem olyasmik, amik nélkül ne lehetne használni. A mosdószekrény eredetileg komódnak indult. Íves elejű, nőies darab, jól ellenpontozza L. férfiasabb ízlését. Leárazáson találtuk, és mivel méretre épp befért a mosdó részére a lépcső alatt speciálisan kialakított lukba (szó szerint!), haza is hoztuk. Gondolom, azért nem volt nagy a tolongás érte, mert valami rejtélyes okból a készítői a babakék színt látták megfelelőnek a számára. Múltjának e bocsánatos szégyenfoltjára közös megegyezéssel fátylat (értsd: két réteg krémszínű festéket) borítottunk, L. ráapplikálta a mosdókagylót, s mára ő a zuhanyzónk középpontja. Ahányszor belépek, mindig megörülök neki.
A háló a másik kedvencem. Pedig alig van benne valami - igaz, nem is nagy helyiség. Minden picike nálunk, kivéve a régimódi rézágyat. Az king size. Ja, és persze a ruhásszekrényt. A Kedves zsenge ifjúsága óta szeretett volna egy afféle "gentleman's wardrobe"-ot, amibe a zoknitól a télikabátig mindene belefér. Hogy felépült a ház, ennek is elérkezett az ideje. Hosszas kalandozásokat folytatott az Ebayen, mígnem ráakadt a Ruhásszekrényre. Meg kell valljam, én is szerelmes lettem bele, nemcsak ő. Viktoriánus, masszív, faragott diófa szekrény rézveretekkel. Felér a plafonig (bár az nálunk nem nehéz...), és L. a maga szerény, kétméteres termetével állva simán elfér benne. Van benne tükör, fiók, akasztó, polc - minden, ami kell, és tényleg elnyeli az Élet Értelmének teljes ruhatárát.
Bútorokat leginkább örököltünk vagy ajándékba kaptunk. Ebből a szempontból mindenünk megvan, már csak össze kell őket húzni, egységes stílusba. Azt hiszem, ez az otthonteremtés igazi kihívása. Nekem legalábbis ez a kedvenc részem. Amit itt "soft furnishing"-nek hívnak: a textilek, a kiegészítők, az edények - mindaz, ami a folytonosságot megteremti. Az ágyunk fölé például szeretnék majd vagy festményt, vagy természetfotót. Olyat, ami az ablakon kinézés érzetét kelti, mert a háló hátsó fala felől egyáltalán nem kapunk fényt. Fotóztam régebben egy ősöreg fát Gledalochban, talán arról készíttetek nagyítást.
És hát, aki ismer, tudja, hogy odavagyok a finom ágyneműért, a romantikus konyhafelszerelésért, a különféle, illatos szappanokért - egyáltalán, a szép tárgyakért, amelyeknek funkciójuk is van.
Nem bánom, hogy vége van. A boltban teljes káosz vette át a hatalmat. A vezetőség úgy döntött, hogy csökkentik a ruházati osztály területét, és megnövelik az élelmiszerrészlegét. A karácsonyi dömping előtt végre akarták hajtani az átalakítást, így az elmúlt hét napban dolgoztunk, mint az őrültek. Mert persze az szóba sem jöhet, hogy ilyen kaliberű szupermarket akár pár napra is bezárjon. Éjszakánként az építőmunkások próbafülkéket és vevőszolgálati pultokat szüntettek meg, villanyvezetékeket húztak át, hűtőpultokat költöztettek, új polcokat állítottak össze, aztán az éjszakás kollégák átpakolták az árukat az új helyükre. Én meg minden reggel arra érkeztem, hogy a bolt fele már megint árak nélkül rondállik. Mire mindent rendbe raktam, lejárt a munkaidőm. Másnap ugyanígy. Mindennap. Ráadásul valami nyavalyatörést is sikerült összeszednem, ami már három hete ül a mellkasomon, nehézlégzéssel kombinált orrfolyásra kárhoztatva. Semmi másra nem vágytam, csak az orvos által felírt ágynyugalomra, de pont abból nem jutott ki.
